(...) "A nyitott sírbolt sötétségéből most mirrha és áloé erős illata szállt a párás reggeli levegőbe.
- Te menj elöl! - kérlelt a félelemtől hamuszürke arcú, egész testében reszkető Adenabar.
A két légionista tisztes távolságra a sírtól úgy bújt egymáshoz, mint a juhok.
Adenabarral együtt léptünk az előtérbe, és onnan egy szűk nyíláson át a tulajdonképpeni sírkamrába. Szemünk lassan szokta a sötétet, és csak nehezen fedeztük föl a fehér halotti lepedőket a sziklapadmalyon. Ezt megpillantva, mindketten azt gondoltuk, a holttest is ott van a helyén. De miután a szemünk jobban megszokta a sírkamra sötétjét, egyszerre csak észrevettük, hogy a zsidók királyának a teste elhagyta gyolcsburkát, eltűnt, bár a mirrhától és az áloétól megkeményedett gyolcs még őrizte a holttest körvonalait, csak a fejet takaró verítékkendő volt külön, távolabbra.
Saját szememnek sem tudván hinni, ujjaimmal is végigtapogattam a halotti leplek és a verítékkendő közti ürességet, de ott valóban nem volt semmi. A halotti leplek azonban nem lettek fölbontva. Csak a test tűnt el közülük, és a gyolcs ennek ellenére a test formáját őrizte és mutatta. A lepleket senki sem bontotta szét. A test eltűnése a halotti leplek közül anélkül, hogy azokat szétnyitnák, lehetetlenség! A test azonban nem volt a leplek közt, tehát eltűnt. És ezt a saját két szemem tanúsította.
- Te is azt látod, amit én látok? - kérdezte suttogva Adenabar.
Nem tudtam válaszolni, mivel a nyelvem nem forgott egyáltalán, csak bólintottam.
- Nem megmondtam? Valóban az isten fia volt! - suttogta, de önuralmát is visszanyerte hamarosan, és a reszketése is megszűnt.
- Ilyen varázslatot még én sem láttam soha! - jelentette ki, s az arcát törölgette. - Tulajdonképpen szerencse, hogy csak mi látjuk ketten, senki más.
A légionistákat bottal sem lehetett volna a sírboltba bekényszeríteni. Őbennük a társaik nyomtalan eltűnése miatt is igen nagy volt a félelem, mivel a sírbolt környékén semmiféle küzdelem nyomait sem lehetett látni, és ez még titokzatosabbá tette eltűnésüket.
A magyarázkodást, hogy nincs emberfia, aki a megkeményedett halotti leplekből kibújni úgy tudna, hogy azokat ne bontsa szét, egyikünk sem tartotta szükségesnek, sem Adenabar, sem én. Pedig ha a mirrhától és az áloétól erősen összetapadt gyolcslepleket föltépik, annak valami nyomát mi is észleltük volna bizonyára. Azt pedig elhinni én nem tudom, hogy bármilyen ügyes kéz így tudná a lepleket visszarendezni, hogy ennyire tökéletesen adják vissza a tetem körvonalait.
Mikor ezt megértettem, mélységes nyugalom áradt szét bennem, és félelmem egyszerre elszállt." (...)
/MIKA WALTARI: AZ ORSZÁG TITKA - Marcus Mezentius Manilianus tizenegy levele a Kr. u. 30. esztendő tavaszáról (eredeti: Valtakunnan salaisuus (1959); ford.: Szász Levente) (a 3. levélből)/
