Részlet 2007-ben készült OTDK-dolgozatomból, melynek címe "Egyes bibliai események időpontjának meghatározásáról - természettudományos módszerek segítségével", mely a 2007-es Pécsi OTDK-n Vallástudomány szekcióban III. helyezést ért el.

1.    Bevezetés

      (…) Dolgozatomban a kronológiával és az időbeli behatárolásokkal foglalkozom. Ehhez elsősorban természettudományos, főként csillagászati meggondolásokat használok fel a Szentírás értelmezése és elemzése mellett.

      Egészen a középkorig a csillagászat és a csillagjóslás (asztronómia és asztrológia) egymás mellett, egymástól elválaszthatatlanul léteztek Az emberek életének szerves részét képezte az a hiedelemvilág, amely szerint sorsuk szoros összefüggésben áll „az ég” eseményeivel, a csillagok mozgásával. Ez nem véletlen: hamar rájöttek, hogy a Hold és a Nap Föld körüli látszólagos mozgásának ciklikussága a felelős a nappalok és éjszakák, valamint az évszakok tapasztalt rendszeréért. A Nílus-menti aratás időszaka is a Szíriusz megjelenésétől függött: akkor kezdődött ez az időszak az egyiptomiak éveiben, amikor először pillantották meg a csillagot hajnalban a látóhatár fölött.

      Ezek mellett sok más hasonló összefüggésre rájöttek az idő folyamán, de ennél sokkal többről van szó. Az ismeretlen, transzcendens szféra érdeklődést és kíváncsiságot, de ugyanakkor tiszteletet és félelmet is kiváltott elődeinkből.

      Mióta ember él a földön, csodálattal és tisztelettel tekint fel a csillagos égre. Gondolkodni kezd, kérdéseket tesz fel magának a „fenti világról”, értelmezni próbálja a természeti jelenségeket, magyarázatot keres a történtekre, a környezetére, a „világra” és saját létére is. Gondolkodása során felmerülnek olyan alapvető kérdések is, mint például: „Milyen ez vagy az a konkrét dolog, vagy a világ?”; „Miért ilyen?”; „Mi a történések az oka?”; „Miért van ez vagy az a dolog a világon?”; „Mi a lét értelme?”. Az ember keresi a tapasztalható valóság végső okát. Ez viszont nem nyilvánvaló előtte, hanem titkos ködbe vész: misztérium. (…) Talán valahol itt kezdődik a gondolkodó társadalom, a kultúra, a vallás. (…)

      Lukács evangélista pedig Jézus születését határolja be (…): a népszámlálás leírásával.[1]

    Dolgozatomban elsősorban ilyen és hasonló bibliai részletekkel és ezek értelmezésével kívánok foglalkozni. Ehhez a Biblián kívül olyan műveket vettem alapul, melyek szerzői mind a teológiában, mind a csillagászatban járatosak. Ezen könyvek: Teres Ágoston SJ: Biblia és asztronómia – Mágusok és a csillag Máté evangéliumában (Springer Hungarica Kiadó, Bp., 1994.) és Ponori Thewrewk Aurél: Csillagok a Bibliában (Tertia, Budapest, 1993.) Főbb forrásaim között szerepel még Gerhard Kroll Jézus nyomában (Szent István Társulat, Bp., 1982.) és Ludvík Soucek A betlehemi csillag nyomában (Madách, Bratislava, 1973.) E forrásokat szerzőjük vezetéknevével jelölöm röviden.

A csillagászat szerepe az elemzésekben: kronológia, naptár

  A Biblia értelmezésében, a benne szereplő történések időrendjének megállapításában nagy segítséget nyújthat a csillagászat.

    Tudjuk, hogy a természeti jelenségek megfigyelése, a ciklikusságra, a természet életének rendjére való ráhagyatkozás és ennek megismerése az „újkőkori forradalom”, tehát a földművelésre, mezőgazdasági termelésre áttérés óta[2] életszükséglet lett. Tudni kellett az embernek, hogy mikor vessen, arasson, stb. Szükséges volt egy időbeosztási rendszer: naptár. Ehhez viszont csillagászati megfigyeléseket kellett végezni. Így a csillagászat a földművelés kezdete óta folyamatosan fejlődik. Érthető tehát, hogy miért volt viszonylagosan olyan meglepően fejlett az ókori csillagászat.

      Érdemes megjegyezni, hogy az akkori csillagászok papok voltak; ők foglalkoztak az „égi tudományokkal”, a „mennyei dolgokkal”.[3] Sőt, ez századokon át így volt. A Máté-evangéliumban szereplő „bölcsek” ill. „mágusok” is „a babiloni Marduk-templom tudós csillagászai és papjai”[4]; („perzsa papi kaszthoz tartozó személyek”[5]) voltak. A „mágos” szót „Jó és rossz értelemben egyaránt használták.” A „mágia” általános kifejezés a bölcs férfiak, tanítók, papok, orvosok, asztrológusok, jövendőmondók tudományára, vagy babonás feltételezéseire az ősi időkben.”[6] Eredeti görög jelentése a „magas rangú tisztviselők és papok címe”[7], csak jóval később, a középkorra bővült a jelentése, és vonatkoztatták már a keleti, pogány bölcsességet képviselő személyekre.[8]

      Legelőször a Nap kelési és nyugvási helyét jelölték meg, valamint a Hold járását, majd a csillagok helyzetét.[9] Megfigyelték, hogy bizonyos csillagok (látszólag) „összetartoznak” Jób is jól ismerte a csillagképeket: „…Ő (Isten)[10] teremtette a Göncölszekeret és a Kaszást, a Fiastyúkot és a Dél Csillagát.”[11] „Együtt tudnád-e tartani a Fiastyúk ragyogó csillagait? Vagy el bírnád-e oldani a Kaszás kötelékeit? Elővezeted-e a hajnali csillagot idejében, és felhozod-e az estcsillagot a föld fiai fölé? Ismered-e az ég törvényeit, és te határozod-e meg uralmát a földön?”[12]

      A sokféle naptárváltozat közül a Biblia szempontjából az izraeliták luniszoláris naptára a legfontosabb, amely bár (már) alapvetően napéveket használ, de (még) fontos szerepe van a holdhónapoknak: két újhold között eltelt időnek. A Hold fázisaihoz kötötték az ünnepeket, így érthető a zsoltáros: „Te alkottad a Holdat, hogy jelezze[13] az ünnepeket, és a napot, amely ismeri pályáját”. Bár nem istenként, de a zsidók is nagy tisztelettel övezték a Holdat. Erre utal valószínűleg az „ég királynője”[14] kifejezés is.[15]

      A Pentateuchusban pedig több helyen is olvashatunk pl. a pászka pontos időbeli meghatározásáról: „Az első hónapban, a hó tizennegyedik napján, estefelé, az Úr pászkája van, ennek a hónapnak tizenötödik napján pedig az Úr kovásztalan ünnepe van. Hét napon át kovásztalan kenyeret egyetek.”[16] A mai keresztény húsvét időpontjának meghatározásában is megmaradt a nyoma a Hold egykori fontos szerepének: húsvét vasárnapja a tavaszi napéjegyenlőség (március 21.) utáni első holdtöltét követő vasárnap.

      A kronológiai elemzések számára még a „hagyományos”, megszokott Nap- és Holdváltozásoknál is nagyobb segítséget nyújtanak a „rendkívüli” események, mint például a nap- és holdfogyatkozások.

      A teljes vagy csaknem teljes napfogyatkozás a mindenki által az élet forrásának, fenntartójának tartott Napnak az elfogyása, eltűnése, vélt elvesztése leküzdhetetlen rettegést, pánikot keltett abban a korban, amikor az ezt átélők ennek még sem idejét, sem okát, sem a természetét nem ismerték. A Távol-Kelet egykori lakói óriási sárkányt képzeltek az égre, amely felfalja a Napot. A világ minden részén szokás volt a nap- és holdfogyatkozások idején nagy lármával és hangos zenéléssel „elűzni” a fontos égitesteket környékező, képzeletbeli gonosz lényeket, szellemeket. Csak azok ismerték fel a fogyatkozások okait, és azt, hogy ez nem jár életbevágó következményekkel, akik egzakt tudományokkal foglalkoztak: a mezopotámiai papok, Európában pedig az ókori görögök. Általában azonban még hosszú időn át világszerte megmaradt a köznép rettegése.

      Ezek miatt a nagyobb sötétséget okozó fogyatkozásokat a mély lélektani hatás alá került krónikások az egészen más eseményeket rögzítő írásaikba is bejegyezték  A csillagászat módszereivel pedig visszamenőlegesen is megbízhatóan akár órára pontosan meg lehet határozni a fogyatkozások időpontját, és ezzel együtt a „fő” esemény időpontját.

      Így tudhatunk meg például Heródes halálának idejéről fontos tényeket Josephus Flavius zsidó történetíró A zsidók története c. krónikájában tett „mellékes megjegyzéséből”, amely szerint „Azon az éjszakán elsötétedett a Hold.”, amikor Heródes már súlyos betegen kivégeztetett két zsidó írástudót, akik el akarták távolítani az általa kitett sas-szobrot a jeruzsálemi templom kapujáról.[17] A csillagászati számításokból megtudhatjuk, hogy Kr. e. 1. előtt (ami Heródes halálára túl késő), Kr. e. 15. szeptember 15-én és Kr. e. 4. március 12-én volt Jeruzsálemből tapasztalható jelentős holdfogyatkozás. Ezek közül a második a legvalószínűbb. Másrészt ugyancsak Flaviustól tudjuk, hogy Heródes „nem sokkal a húsvéti ünnepek előtt” halt meg, tehát valamikor Kr. e. 4. március 12. és ápr. 11. között.[18] Bár a történetíró leírásainak szavahihetőségét sokan kétségbe vonják, mégis tulajdoníthatunk jelentőséget A zsidók története adatainak.

(…)

Jézus születésének éve és a "Betlehemi csillag"[19]        

      Első ránézésre az időszámításunk „menetéből” és a „Krisztus előtt” illetve „Krisztus után” kifejezések megszokott használatából egyszerűen adódik, hogy – ha helyes az időszámításunk – Jézus az időszámítás-fordulón született. Viszont Dionysius Exiguus római apát 532. évi számítása, amelyben a rendszert kidolgozta, nem hibátlan. Összegezve a császárok uralkodásának éveit nem volt tekintettel arra, hogy Augustus nevének felvételét megelőzően további 4 évig Octavianusként is már császár volt; valamint a római rendszerben még nem használták a nullát.[20] Ezért van az, hogy a „Kr. e. A” a „–(A-1)” év. (A Dyonysius-féle időszámítás célja: a Jézus születésétől való évszámlálás gondolata egyébként szép, és a keresztények körében és Itália területén hamar elterjedt, de csak később vált általánosan elfogadottá és használttá. Sőt, Németország, Franciaország és Spanyolország területén csak a X. századtól használják a hivatalos gyakorlatban.)[21]

      Jézus születésének időpontja ma is vita tárgyát képezi, a tudósok nem értenek egyet a kérdésben. Ennek az az oka, hogy a Bibliában szereplő, Jézus születése körüli kevés elbeszélés is többféleképpen értelmezhető, és kevés adatunk maradt fel.

      A leírások közül a legjelentősebb és a legrészletesebb a Máté-evangéliumban szereplő „betlehemi csillag” és a „napkeleti bölcsek” történetének leírása:

      „Amikor Jézus a júdeai Betlehemben megszületett, Heródes király napjaiban bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálembe és érdeklődtek: „Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten és eljöttünk, hogy hódoljunk neki.” Ennek hallatára Heródes király megriadt, és vele egész Jeruzsálem. Összehívta az összes főpapokat és a nép írástudóit, és tudakozódott tőlük, hol kell a Messiásnak születnie. Azok azt válaszolták: „A júdeai Betlehemben, mert így jövendölte a próféta: Te Betlehem, Júda földje, Éppen nem vagy a legkisebb Júda fejedelmi városai között, Mert belőled származik majd a vezér, Aki népemet, Izraelt kormányozza.” Erre Heródes titkon hivatta a bölcseket, és pontosan megtudakolta tőlük a csillag föltűnésének idejét. Majd ezekkel a szavakkal küldte őket Betlehembe: „Menjetek, tudakozódjatok gondosan a gyermek felől. Ha megtaláljátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki.” Azok, miután meghallgatták a királyt, elindultak. S lám, a csillag, melyet napkeleten láttak, előttük haladt, amíg végül meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt.

Amint meglátták a csillagot, igen megörültek.”[22]

      A „betlehemi csillag” mivolta számos értelmezési lehetőséget kínál. Van, aki szerint az elbeszélés csupán az ókorban elterjedt hiedelmet tükrözi, amely szerint a nagy emberek - főleg az uralkodók - születését egy új csillag megjelenése jelzi az égbolton. Ez sem kizárt, de tény, hogy a Biblia semmilyen más égi jelenséggel nem foglalkozik ilyen alaposan és részletesen. Sőt, Máté, aki egyébként gyakran, itt nem hivatkozik jövendölésre, pedig tehetné: a Számok könyvéből: „csillag támad Jákobból,…”[23] Ebből is jogosan gondolhatunk arra, hogy Máté valódi jelenségről ír.

      A részletességen túl furcsa például az is, hogy Jeruzsálemből nem látták a csillagot (a „bölcsek” számolnak be róla Heródesnek), illetve ha látták is, nem tulajdonítottak neki jelentőséget. A „napkeleti bölcsek” számára viszont jelentést hordozott a csillag, amelyet esetleg csak azok a korabeli csillagász-papok érthettek meg, akik asztrológiával is foglalkoztak. Asztronómia (ma: csillagászat) és asztrológia (ma: csillagjóslás) akkoriban még egységet képezett, s utóbbi is sokkal nagyobb hatással volt az emberek gondolkodásmódjára, mint manapság.

      Nem lehetséges, hogy a „betlehemi csillag” egy valódi, fényes csillag volt, például a Szíriusz, a legfényesebb csillag. Ebben nem lett volna semmi újdonság, hiszen az emberiség már évezredek óta ismerte az égboltot. A Szíriusz minden télen feltűnt a Nagy Kutya csillagképben, és minden más csillag is a maga megszokott helyén, de ebben ma sincs és akkor sem lehetett semmi rendkívüli.

      Tény, hogy a „csillag” ábrázolásainak körülbelül egyharmada csóvával mutatja a jelenséget, így jogosan merül fel a kérdés: üstökös volt-e a betlehemi csillag? Ez a lehetőség azonban szintén kizárható. Az üstökösök feltűnését mindig baljós jelnek tekintették a történelem során, mivel a görbült porcsóva kardra emlékeztette az embereket. Az üstökösök félelmet, rettegést váltottak ki, soha nem tekintették őket csodálatos események hírnökeinek. Másrészt egy feltűnő üstököst Jeruzsálemből is láttak volna. Márpedig semmilyen ókori csillagászati feljegyzés nem számol be üstökösről Kr. e. 4. és 8. között, pedig a szomszédos időszakokból részletes leírások maradtak fent az ilyen égitestekről. Tehát nem valószínű, hogy üstökösről van szó.

      A nóvák és a szupernóvák[24] megfelelnek annak a követelménynek, hogy a „csillag” új jelenség volt. Mark Kidger csillagász a csillaggal foglalkozó könyvében[25] ír egy bizonyos i. e. 5-ben feltűnt és Kínában rögzített jelenségről (nóváról (?)), amit talán a bölcsek is láthattak.[26] Ebből viszont nem következtethettek sem Júdeára, sem uralkodó születésére.

      Az asztrológiai jelentőség miatt okkultációra[27] is gondolhatnánk. Kr. e. 6. március 20-án a Hold elfedte a Jupitert a Kos csillagképben. Eközben a Mars is a Kosban tartózkodott. A bolygófedéseknek az asztrológia mindig is nagy jelentőséget tulajdonított. Éppen ezért sokan ezt a ritka jelenséget tekintik a betlehemi csillagnak, hiszen a Mars és a Kos is Júdea jelképe volt, a Jupiter pedig hatalmat és erőt sugároz. Probléma viszont, hogy a jelenség gyakorlatilag nem volt megfigyelhető az ókori Júdeából, s szintén kétséges, hogy bárki is egy király születéseként értelmezte volna.

      Ami viszont még nagyobb jelentőségű esemény: bolygóegyüttállás, vagyis a bolygók olyan elhelyezkedése, amikor mozgásuk során szorosan megközelítik egymást. A bolygók egyébként is kivételezett szerepet játszottak az ókoriak életében, hiszen sok nép istenekként tisztelte őket. Fényességükből adódó különlegességüket csak fokozza, hogy a csillagokhoz képest jóval gyorsabban mozognak, s olykor igen furcsa, hurok alakú pályát futnak be. Időnként előfordul, hogy az év során általában kelet felé mozgó külső bolygó a Földről szemlélve látszólag megáll, majd visszafelé kezd haladni az égbolton, hogy aztán ismét visszatérjen a „helyes” irányba. Tudjuk, hogy e hurokvetésnek nevezett folyamat valójában csak látszólagos mozgás, az ókoriak számára még azonban a csillagászat egyik központi problémáját jelentette. Mindenesetre egy bolygó képes eleget tenni a Biblia azon követelményének, hogy „megáll egy hely felett”.

      Ha megvizsgáljuk a bolygók akkori helyzetét, azt kapjuk, hogy Kr. e. 7-ben a Jupiter és a Szaturnusz ún. nagy együttállásban voltak a Halak csillagképben

      1603-4-ben Kepler figyelt fel a fentihez hasonló eseményre. Az együttállást akkor egy nóva kísérte. (Az azóta felfedezett (szuper)nóvák mindegyike galaxisunkon kívüli (volt), így a Kepler által észlelt Tejútrendszer-béli jelenség azóta is az utolsó ilyen.)[28] Ő még ezek összefüggését nem zárta ki, ezért a keringési idők ismeretében kiszámolta az esemény gyakoriságát, (ez 805 év[29])[30] s megkapta az i. e. 7. évet. Ebből már ő is következtetéseket vont le a betlehemi csillagra, s így Jézus születésének időpontjára vonatkozóan.

      A jelenség során a két bolygó néhány hónap leforgása során háromszor került együttállásba, mivel egymás közelében végezték a „hurokvetést”, csak különböző sebességgel. Így többször is eltávolodtak egymástól, illetve megközelítették egymást. Kiszámítható, hogy Kr. e. 7. június 4-én, október 2-án és december 10-én a Jupiter és Szaturnusz egymás szoros közelségébe kerültek. Ez már akkor is valóságos csillagászati szenzációnak számított, amelyre fel tudtak készülni: mezopotámiai agyagtáblák bizonyítják, hogy a csillagász-papok előre készültek a megfigyelésére. Magyarázható viszont, hogy a nem szakemberek számára nem volt feltétlenül lenyűgöző jelenség („Jeruzsálemből nem látták”), hiszen még a legnagyobb közelség idején is kb. 1 fokos, azaz kb. 2 holdtányérnyi távolság volt a két bolygó között, vagyis nem olvadtak össze egyetlen, nagy fényességű alakzattá.

      Fontos volt azonban az együttállás asztrológiai jelentése. A Szaturnusz hagyományosan a zsidó nép bolygójának számított. A Jupiter a legnagyobb bolygó, a bolygók királya, avagy a királyi bolygó. Ezek találkozása – ráadásul egymás után háromszor – a Halak csillagképben történt, amely az ókorban a születés szimbóluma volt, a zsidók pedig mindig is a Messiás csillagjegyeként tisztelték. Ez jelenthette tehát a csillagász-asztrológus papoknak, hogy a zsidóknak királya születik.

      „E föltevést a századunkban megfejtett ékírásos táblák bizonyítják. P. Schnabel pl. 1925-ben megfejtett egy babilóniai ékírásos táblát, mely évszázadokkal előre jelezte a mondott konjunkciót. A bölcsek tehát előre tudhattak e rendkívüli jelenségről és érthették mint jelet.”[31]

      Ezeken kívül persze sok más értelmezési lehetőség is van. Sőt, van, aki szerint: „A „betlehemi csillag” nem egy látható valami az égen, hanem megfelelő asztrológiai ismeretek birtokában a Zodiákusban kiszerkeszthető nyolcágú csillag!” Tehát a betlehemi csillagot nem ismeri el valós fénylő objektumnak, hanem az asztrológiában nagy jelentőségű horoszkópban véli megtalálni. Egy német asztrológus és „mitológiakutató”[32] elkészítette, és 2006 tavaszán az interneten publikálta több cikkével együtt Jézus horoszkópját, megszerkesztve a bolygók és nevezetes helyetek nyolcszögét, és asztrológiai számításokkal az i. e. 7. február 10-i dátumot jelöli meg. A „napkeleti bölcsek” ajándékait (arany, tömjén, mirha) pedig a Mars, a Szaturnusz és az Uránusz jelképeiként tartja számon. (Míg a Jeromos Bibliakommentár szerint inkább talán az Iz 60,6.11.13. és Zsolt 72,10-11 részekhez kapcsolódnak.)[33] Bár Matefi meglátásai érdekesek és cikkei sok új „eredményt” is tartalmaznak, negatív kritikaként szól ellene, hogy a Jupiter oly fontos szerepe helyett az Uránusszal foglalkozik, és a Halak csillagkép zsidók számára fontos szimbolikáját is mellőzi, így kérdéses, hogy az esetlegesen valóban az asztrológus mágusok által „kiszerkesztett” csillagról lévén szó, miért épp zsidó területre indultak. Matefi álláspontját egyébként mind a kereszténység, mind a természettudomány elutasítja, (és általában az asztrológiát, „mint tévhiedelmet és babonát”[34]). Persze kultúrtörténetileg van jelentősége: „Az ókori mágia gyakorlatai között vannak hasznosak és károsak, helyesek és tévesek is, de mindegyikben megmutatkozik az ember veleszületett vágya és törekvése az igazi tudásra és vallásra, szabadságra és megváltásra.”[35]; s a tudományos kutatásra nézve sem jelentéktelen: „Szándékuk elsősorban a pontosabb naptárkészítés, időszámítás és időjárás-jelentés volt, az államszervezet, a társadalom és az egyének javára.”[36] (…)

      A „betlehemi csillag” tehát minden bizonnyal a Jupiter és a Szaturnusz együttállása volt, amely egyedül felel meg egyszerre azon állításoknak, amely szerint a csillag feltűnt, zsidó király születésének jelentését hordozta valaki számára, ugyanakkor máshol fel sem jegyezték, haladt és megállt az égen, eltűnt, majd újra láthatóvá vált. Az ezúton való közelítéssel tehát az i. e. 7. évet kaptuk Krisztus születésére.

      Ponori, Teres, Kroll és Soucek is egyetértenek abban, hogy ez az év a legvalószínűbb. David Hughes 1998-ig az i. e. 5. évet részesítette előnyben, azóta viszont ő is a „7” pártjára állt. (’98-ban egy brit tv-ben történő nyilatkozatában hónapot és napot is megjelöl: szept. 15-ét.)[37] Keller mindössze a fogantatás dátumát teszi 7-re, a születés esetében az i. e. 6. évre voksol.[38] Kidger és Andres Brito viszont i. e. 5. mellett álltak ki. „Jézus születési dátumának i. e. 7-re tevésével azt kellene feltételeznünk, hogy Heródes király reakciója meglehetősen lassú volt, ami nem igazán egyeztethető össze az egyébként határozott, sőt könyörtelen viselkedésmódjával. Ebben az értelemben még az i. e. 6-os születési dátum is problémás, viszont úgy tűnik, hogy a (sic!) i. e. 5-ös időpont egészen jól egybevág a bizonyítékokkal.”[39] Megjegyzem, hogy ez az érv, bár Dionüszioszt védi, meglehetősen gyengén megalapozott. A még esetlegesen függőben maradt problémák megoldása érdekében vegyük most figyelembe a Bibliában szereplő másik fontos elbeszélést!

      Lukács evangéliumában olvashatjuk: „Történt pedig azokban a napokban: Rendelet ment ki Augusztusz császártól, hogy írassék össze az egész földkerekség. Ez az első összeírás akkor történt, amikor Szíriát Kvirínusz kormányozta. El is ment mindenki,… József is… Máriával… Amikor ott voltak, eljött az ideje, hogy szüljön, és megszülte elsőszülött fiát.”[40]

      Kvirínusz (Quirinus) kormányzósága félreértést okozhat, mivel tekinténye és neve akkor is élt, amikor éppen nem ő volt a kormányzó, hanem nevezetesen Saturnius. További zavrt okozhat, hogy Josephus Flavius nem nevezi meg Quirinust helytartónak. Így az ő nevének keveset segít, annál többet viszont a népszámlálás említése:

      Augustus emléktábláin, a „Gesta Augusti”-n szereplő adatok fennmaradt másolatából („Monumentum Ancyranum”) tudjuk, hogy uralkodása alatt háromszor rendelt el népességösszeírást és vagyonbecslést: Kr. e. 28-ban, 8-ban és Kr. u. 14-ben.[41] Ezek közül egyedül a középső jöhet szóba, amely valószínűleg még Kr. e. 7-ben is tarthatott.

      A Máté- és a Lukács-evangélium felőli közelítésből származó adatok tehát egybevágnak, megállapíthatjuk, hogy Jézus valószínűleg az i. e. 7. évben született. A hónap és nap tekintetében nem mondhatunk biztosat, (…).

      A kivonat készült 2023. decemberében

Boldog Karácsonyt kívánva, szeretettel,

Nyőgér István
akkoriban SZHF-hallgatóként,
azóta a hittanár-nevelő szakot is diplomával zárva.
Fénykép: Cseh Viktor, forrása: https://www.baptist.hu/a-betlehemi-csillagok/