"1. csoport", avagy tabletták vagy gyűlölködés helyett...
Ígért „sorozatunk” folytatásaként egy korábbi keleti példa után most egy nyugati…
Aki bekapcsolódott már a kis franciaországi falucska mellett alakult ökumenikus szerzetesközösség életébe, vagy egyszerűen ifjúsági találkozóiba – ld. pl. „a bizalom zarándokútja”, könnyen tapasztalhatta testközelből, hogy ebben a környezetben mennyire egyszerűvé válik a testvériség.
Magam is emlékszem, amikor Taizében különböző anyanyelvű, különböző felekezetű társakkal is meglepően hamar váltunk egymás bizalmasaivá egy-egy megosztásban, kölcsönös tanúságtételekben épülve és építve egymást, meg persze közvetetten az Egyházat is – az általam vágyott értelemben: a maga egyetemességében, eredeti egységében, a mindezeket gátló törések és akadályok fölött. Egy-egy európai „téli találkozón” pedig olyan vendéglátásban részesültem, mintha valóban rokonok lettünk volna, s nem csupán névleg „testvérek Krisztusban”. Ez a szemlélet pedig még keresztény kereteken is túllép: keresők is voltak köztünk, s többen ilyen élmények hatására tértek meg, ahogy a gyakorlatban is megtapasztalták azt, amiről szóban már hallottak.
Mi lehet annak akadálya, hogy ezt a lelkületet megélhessük máskor és máshol is? Elképzelhető, hogy bizonyos „falak”, melyeket sokan „hitünk részének” tekintenek, egyszerűen csak mellékes opciók?
Az egymásra mutogatás, ítélkezés, általánosítás, negatív előítéletek és hasonlók helyett mennyivel inkább hatékony lehetne tovább járni a „kiengesztelődés” útján… - valódibb, teljesebb Béke felé.
Ahogyan a Taizéi Közösség alapítója, Roger testvér is kitűzte célul a 2. világháború időszakában, mind a népek, mind a felekezetek közötti békéért… - befogadva sokakat, akiket pl. vallásuk miatt üldöztek.
Azóta is élenjáróaknak mondhatjuk őket a vallások közötti párbeszédben is, jó példa lehet pl. az a
konferencia is, amelyet tavaly nyáron tartottak, fiatal teológusok részvételével. Sőt, még egy szinttel mélyebben: még ha valaki „hitetlennek” is tartja magát, akkor is szeretettel találkozhatott. Talán azért, mert benne is felismerhető a „Teremtő képe és hasonlatossága”?
Abban az időszakban, amikor sok sebből vérző egyházaink egyes liturgikus cselekményeit „kívülről” elég meredek módszerekkel is kihívás elé állították (elég akár a „tablettázásra” gondolni), sokan választották az ítélkezést és társait… Nem lehet, hogy „gyalázás” helyett fontosabb a tükör-tartásként értelmezés? Azt is kiolvashatnánk belőle, hogy „Térjünk már észhez!”. Önkritikát is gyakorolhatnánk: normális az, hogy részben különböző végletes értelmezések miatt olyan ellentétek hasogatnak mind a mai napig, mint pl. a „kiszolgáltató állapotától függetlenül biztos mindig-valós jelenlét” és a „bálványimádás” konfliktusa (az Eucharisztia katolikus-református kérdéséből)? Olyan jó lenne már végre, ha meg lehetne állapodni egy józan és békés „közös nevezőben”… - Taizé akár az „ökumenikus úrvacsora” felé is utat mutat?
Néhány kérdés, mely talán segítheti a közeledéseket: a „biztos mindig megtörténik emitt, amott meg sosem” esetében hogy vehetnénk a bátorságot, hogy halandó emberekként korlátozzuk az örökké csodaképes Jézust? Ha meg valaki a lehetőségét is tagadná, talán kétségbe vonná Isten mindenhatóságát s mindenhol jelenlétét?
Legalább a lehetőségét azért ugye el lehetne fogadni a mai szélsőséges tagadók számára is? S akár valóság, akár csak szimbolikus emlékezés valakinek, ígyis-úgyis jó esetben nemde azt a célt szolgálná, hogy bennünk életté váljon, s felismerhessük Mindenkiben? Mert ugye „amit egynek a legkisebbek közül…” - "a Szentlélek egy templomában"?
Felmerülhet a kérdés, hogy ez az irány miben „zöld”. Tudja valaki pontosan, hogy mennyi ember (Krisztus-arc!) éhezik, s mennyi természeti erőforrás, a teremtett világ mekkora része veszik kárba és áldozatul – részben vallási alapú – háborúk, hatalmi érdekek és önzés, vagy akár csak nézeteltérések miatt? (Számolgatás helyett inkább tehetünk lépéseket a békülésért, amíg még jókor vagyunk...)
Azt kívánom, hogy adja meg a Szeretet, hogy tudjunk egymás mellett élni, s megtaláljuk a megoldást, a luxus-hajhászás helyett a valódi szükségletekre – úgy, hogy (örökké) élő lehessen (mind)az (a képmás is), aki ÉL…
Reménnyel,
Ny. István
