A nyáron mintha szinte minden a foci EB körül forgott volna kis földi hazánkban, mind a jellemző közhangulat, mind a közmédia részéről – erre és a világversenyekhez kapcsolódó néhány jelenségre is reagálok, szintén EB-aktualitással zárva a végén, ha az Olvasó megtisztel. :)
Nagy port kavart több ismerősömnél, amikor a szurkolói hullám egy júniusi fázisában közösségi oldali nyilvánosság előtt bátorkodtam megkérdezni, hogy vajon mikor kap ilyen hangsúlyt más sportág... – s kaptam jó néhány ítélkező, becsmérlő reakciót. Azt is megkérdeztem, hogy vajon a többségnek a foci a kedvenc sportága, vagy ez csak sodródás az árral, ha a csapból is ez folyik. Persze, értem, nem kell hozzá különösebb extra tudás, szinte mindenki űzi valamilyen szinten – de ennyiből ez igaz lehet másra is. Asztaliteniszből pl. nem is annyira régmúlt az a korszak, amikor világviszonylatban is az élvonalába tartozott a magyar férfi csapat (1979) – a labdarúgásbeli hasonló időhöz képest legalábbis. Ha pedig Európa-bajnoki szintekig tekintjük sikereinket, felnőtt női csapatunk legutóbb 2007-ben, fő párosunk (Tóth Krisztina – Póta Georgina) pedig 2008-ban is megérdemelten a kontinens dobogójának a tetejére állhatott. Sőt, azóta több további alkalommal, 2015-ben is döntőt játszhattak "a mieink”. Ebben a versenyszámban a legutóbb, az idei EB-n is jutott be alakulatunk (Pergel Szandra – Madarász Dóra) a legjobb 4 közé. Vajon hányan tudtak róla? Min múlik az, hogy egy labdarúgásbeli 16-ba jutáshoz képest az asztaliteniszbeli elődöntőbe jutás hírértéke és köz-elismerése messze elmaradt? Talán azon, hogy egy meghatározó vezető személynek mi a kedvenc sportja? Avagy, hogy nagy tömegeket hogyan lehet könnyebben manipulálni? Akármelyik is a domináns tényező, mindenképpen gratulálok a fentieknek. Holnap pedig szorítok a férfi válogatottnak, Kosiba Daniéknak, akik a következő évi csapat-EB-re játszanak selejtezőt: Magyarország-Ausztria, utóbbiban egyik tagként pl. Gárdos Robi, aki szintén magyar... – szóval Neki is simán lehet ilyen alapon szurkolni. :) (Nem valamiféle árulásból, hanem korábbi sajnálatos körülmények miatt váltott szomszédunk határain túlra, ahol jobban megbecsülték...)
A világméretű eseményeket is elég változó figyelem övezte. A paralimpián három magyar pingpongos is érmet szerzett, köztük Csonka András ráadásul ezüstöt. Amikor az elődöntőket játszották, az M5 TV valami jelentéktelen focimeccset közvetített. Hogy is van ez? Min múlik, hogy egy világméretű eseményen mennyire tiszteljük meg sportolóinkat?
Olimpiai sikereink értékelésében is mintha lett volna valami gyanús. Ilyet mondott hazánk miniszterelnöke szeptember végén (az október elejére fókuszált, idegengyűlölet-szított időben): "tőlük tanulhatjuk meg, hogy hogyan győzhetjük le ellenfeleinket". Elszomorodtam. Én úgy érzem, inkább egy edzőtől tanulhatnám meg, hogy hogy győzhetem le ellenfeleimet. Már ha ez a célom... - Sokkal inkább úgy fogalmaznék, hogy az a célravezetőbb, ha előbb önmagamon kerekedek felül, s megtanulok fejlődni, a másikat pedig partnerként tekinteni, akivel több az, ami összeköt, mint ami elválaszt. Ez is segít, hogy az „ellenfél” értelmezésnél maradjak. Úgy tapasztaltam, hogy sokan beleeshettek egyfajta csapdába. Kellemetlen volt számomra pl. júliusban külföldön, amikor magyar szurkolói táborral találkozva inkább szégyelltem a fellengző viselkedésüket, amit tanúsítottak...
Felmerülhet a kérdés: lehet-e vajon keresztény fókusszal szurkolni? Hogy követhetek ilyen működést a gyakorlatban? Szurkolhatnánk pl. annak a csapatnak, ahol több keresztény játszik? :)
Persze, tudom, ez inkább az identitásbeli közelségekről szól. Kivel érzem magam egy közösségben jobban is... – s ha épp nincs külön apropó, vagy nem ismert, mi szerint döntök, ha mégis foglalok állást? Egy saját példa: a foci EB döntőjének egy részét pl. éppen magam is láttam. Addig pártatlan szemlélettel álltam hozzá a mérkőzéshez, amíg egyszer olyan szabálytalansággal találkoztam a franciák részéről, amely akár ki is iktathatta volna az ellenfél egy meghatározó játékosát. Attól a perctől szurkoltam a portugáloknak... – s jó érzés volt nem ahhoz kötni ezt, hogy ki melyik csoportból jutott a döntőig, hanem ahhoz, hogy kivel mennyire érzem magam közel keresztényként.
Milyen jó lenne, ha az ember egészségének, épségének megbecsülését előbbre helyeznénk, mint a sikerek bármi-áron hajhászását! Milyen jó lenne, ha azoknak is tudnánk szurkolni, akik egyszerűen megfelelnek elköteleződéseiknek, s békében élnek, jó példát mutatva az élet bármely területén!
Attól még, hogy én is tisztelettel adózom mindazok előtt, akik időt-energiát nem sajnálva felkészültek, s beleadtak apait-anyait egy adott sportágba, azt is látom, hogy mennyi más személy munkája is szükséges egy-egy ilyen sikerhez. Pl. az edzőké, masszőröké, sportpszichológusoké, táplálkozási tanácsadóké, s még a táplálékot megtermelőké is, akik ugyancsak jelentős áldozatok árán vállalják, hogy – többek között – sportolók asztalára is jusson egészséges étel... - ők vajon megkapják azt a figyelmet és elismerést, amit megérdemelnek? Különösen szurkolok és hálás vagyok a magyar öko-gazdálkodóknak, akik valószínűleg nálam jóval nagyobb hajrában lehettek, hogy a várható fagy előtt betakarítsák máig, ami még kint maradt... – s nem is csak a magyaroknak, hanem minden olyan embernek a világ bármely táján, aki előre mutató példaként jobb összhangra törekszik a természettel. (Még egy szinttel tovább is bővíthetjük azt az elsődleges közösséget, ahova tartozunk? Tekinthetünk pl. az állatok közül is a legjobb barátainkra úgy, mint társainkra. (Nem eszem más emlősöket se.) Ha versenyeznek, ha nem. Egyik kutya, másik EB. :))
Ny. István
