Különleges alkalomnak tartom a mai napot. Egyfelől szentekre vagy akként tisztelt személyekre emlékeztünk (s katolikus értelemben fohászkodtunk), másrészt pedig elkezdődött az 1517. október 31. utáni 500. emlékév.
Lehet, hogy valakinek ünnep ez. Nekem inkább gyászos sebre emlékezés. Értelmezésem szerint nem Luther Márton 95 pontja okozta a fájó törést az egyház egységében, hanem az a hozzáállás a akkori egyházi vezetés részéről, hogy a pápa 3 évvel később kiátkozta, a rákövetkező zsinattal pedig be is betonozódott a konfliktus. Egy kicsit keresztényebb működéssel akár békés megújulás útjait is kereshették volna közösen. Már az 1517-ben félkészen lezárt zsinatra is fölöttébb időszerű lett volna, hogy a dőzsöléssel való túlkapások helyett keresztényebb életre váltsanak az érintettek.
Luther olyan helyzetben szólt, amikor az akkori pápa működése nekem is visszásan hatott volna még egy magát egyszerűen kereszténynek nevező személytől is, hát még egy fő közösségvezetőtől! Le a kalappal az evangéliumibb szemléletű reformer-szerzetes előtt, amiért nyíltan felvállalta, hogy változásra van szükség, még ha konfrontációval is járt. A politikai befolyást tovább erősíteni kívánó hatalommal szembeni kritika-gyakorlás akkortájt (is) hozzátartozhatott a hiteles Jézus-követéshez...
Ha befogta volna a száját, bíboros is lehetett volna... – de vajon mennyire tudott volna érdemi hatást gyakorolni, ha meg lett volna kötve a keze? Tetszik, hogy egy ember-főnökhöz való lojalitás helyett inkább Jézus felé volt engedelmes, s lelkiismeretére hallgatott. Mondjuk, azért sajnos Ő is eshetett túlzásokba. Valakiről azt mondani, hogy maga az *rdög, enyhén szólva nem szép. Mondjuk, mondta ezt már azóta pap is egy másikra, szóval ha attól még a józanabb gondolataikra ezután is figyelünk, Luthernél is tehetünk hasonlóképp. Betudhatom a túlzást a fokozott hangulatnak is, a búcsúcédulákhoz kötött üdvözülés-téma miatt, mely nem csoda, ha „kicsapta a biztosítékot”. Megjegyzem, nem értek egyet a „ló túloldalával” se (amely szerint „csak a hit által” ugyebár) – vö. pl. Jézus hasonlatával, tud azért még meglepetéseket okozni, pl. „amit egynek a legkisebbek közül...” (Mt 25, 31-46), de úgy érzem, hogy „az új tanok” többet mozdítottak előre, mint amennyi zavart okoztak.
A történet folytatásában két, számomra külön értékes példát említenék: egyrészt jöhettek utána pl. jezsuitáék, akikért még inkább hálás vagyok, másrészt mostani katolikus vezetőnkért különösen. :)
Ferenc pápa és lutheránusék vezetője a minap történelmi lépést tettek a kiengesztelődésben, s bízom benne, hogy mennek még tovább is a jelenleg még darabokra töredezett Egyház új egysége felé...
Talán nem is szükséges botrányosnak tűnő határátlépés, elég némi hétköznapi életszentség. :)
Mondjuk, pl. az ökumenikus Eucharisztiához elég merész lépések lehetnek még előttünk, de remélem, hogy sokunk mellett Jézus is szeretné egyazon asztalhoz hívni a követőit. Hátha megadatik még a mi életünkben? :)
Ha pedig az egyéb, elenyészőbb különbségeket tekintjük, mint pl. szentek és boldogok tisztelete, remélem, belefér a címben írt kis fohász... – *: akkor természetesen, ha van létjogosultsága hozzá intézni egy ilyen röp-imát. Ha bárki úgy érezné nem-katolikuséktól, hogy ha Luther Mártont ilyen címmel illetném, épp nem értettem volna meg személyes hitének és tanításának lényegét, megnyugtatnám: úgy is érthetjük a szóhasználatomat, ahogy Jézus is többször le-boldogozott sokakat, pl. Pétert (vö. Mt 16, 13-20). Lehettek ilyesmi magánkinyilatkoztatás-féle ihletei-sugallmazásai akár Mártonnak – meg a hasonló cipőbe került (vagy lépett?) társainak is?
Ha jól sejtem, mind képesek lehetnek krisztusibb alappal überelni egy ősi kelta eredetű kultusz-féle maradványait. HalloWien? Inkább: Hallo Wittenberg! :)
Ny. István
